Felnőttként, naponta eszünkbe jutnak a gyerekkori emlékek, amelyeknek a nyoma mélyen beleivódott a lelkünkbe és olyanná formálta, mint amilyen most. Eszünkbe jutnak simogató kezek, feddő szavak, elhalványult, de még meghatározó érzések. Hétköznapok, amikor édesanyánk késő este beparancsolt a házba, jeles napok, amikor ünnepi versek kerültek a tanulnivalók közé.
Haragudtunk, mert elvette az időt a játéktól, de mégis szívesebben tanultuk, mint bármi mást, mert nemcsak egyszerű versek voltak, hanem egy darabkák az ünnepből és tudtuk, hogyha könyv nélkül elmondjuk, nemcsak egy piros pont lesz a jutalom az iskolában. Miután jól megtanultuk, büszkén elszavaltuk a család előtt vagy a templomban ünneplőknek és jólesett, hogy valamit mi is hozzátettünk ahhoz a különleges érzéshez, ami ilyenkor hatalmába keríti az embereket. Az ünnepi versek segítettek egy kicsit összeszedni a máskor szanaszét repdeső gondolatainkat és azt a csodát, ami minden gyermeki szívben ott lakik, még nagyobbá, még titokzatosabbá tenni.